Fotók az elátkozott partról

A fehér homok borította ősi Namíb-sivatagot elhagyatott földcsík választja el az Atlanti-óceán hideg hullámaitól. Namíbia partjának ezt a szakaszát portugál hajósok a pokol partjaként emlegették. Ma Skeleton-, vagyis Csontváz-part a neve, de nevezik elátkozott partnak is. Nem véletlenül.

Félelmetes, borzongató táj

Az 500 kilométeren át laposan húzódó, napégette part pokoli, kegyetlen vidék, de tökéletes elhagyatottságában különlegesen szép is. Mikor a svéd felfedező és természetbúvár, Charles John Andersson 1859-ben erre járt, félelemmel határos borzongás vett erőt rajta. „Ezen a vidéken a halál is kívánatosabb volna, mint a száműzetés” - jelentette ki.

A levegőből szemlélve a Skeleton-partot milliónyi aranyszínű dűne barázdálja, melyek az Atlanti-óceántól északkeletre, a belső, köves síkságok felé húzódnak.

A dűnék között megbúvó kietlen sivatagi sziklák fölött rezgő délibábok képződnek. Ezek a sziklák már csak mutatóban vannak itt, jelezvén, milyen is volt itt a talaj valaha, mielőtt a homok, mely évente 15 méternyit kúszik előre, maga alá nem temette. A délibábok körül hullámzó dűnéken zúgó szimfóniaként süvölt a szél.

Rejtélyes esetek

A Skeleton-part teljes hosszában a csalóka keresztáramlatok, a viharos erejű szelek, a terjengő köd és a göcsörtös ujjaikkal mélyen az óceánba nyúló korallzátonyok iszonyú pusztítást vittek végbe az erre tévedt hajók között. Számos történet kering a szerencsétlenül járt hajótöröttekről, akik itt vergődtek partra, boldogan, hogy életben maradtak, majd a lassú, szélfútta homok végzett velük. A Skeleton-partot egyik végétől a másikig óceánjárók, vontatók, hadihajók, vitorlások, halászhajók és klipperek szétszórt roncsai borítják.

1943-ban 12, a parton egymás mellett heverő, koponya nélküli csontvázat és egy közeli, elhagyott kunyhóban egy gyermekcsontvázat találtak. Nem messze egy vihar tépázta kőlapon ott állt az üzenet: „Észak felé megyek egy folyóhoz, 60 mérföldre innen, ha valaki olvassa ezt, és követni talál, Isten irgalmazzon neki.”

Az üzenetet pontosan 1860-ban keltezték. Mind a mai napig senki nem derítette ki, hogy kik voltak a boldogtalan áldozatok, hogyan futottak zátonyra, hogyan kerültek partra, és vajon miért hiányzott a fejük, amikor végre megtalálták őket.

Koponyaszobrok, kísérteties gyászzene

A part menti dűnék mögötti csupasz sziklákat 700 millió éven át formázta, vájta, csipkézte a szél. Ezek a fantasztikus szélszobrok kísértetiesen emelkednek ki a sivatagból. Némelyik úgy fest, mint egy megolvadt kőzetből öntött óriási gombafej.

Mások, mint például a Koponyaszirt a Munutum-folyó alsó folyásánál, nevéhez illően emberi koponyát formáz, amint üres szemgödreivel a homokos pusztaságba bámul.

Odalenn, ahol a sivatag a lejtős, a dübörgő hullámok ostromolta parton találkozik az óceánnal, a víz színesre festi a homokot: milliónyi apró követ - gránitot, bazaltot, homokkövet, achátot, karneol-agátot és kvarcot - zúdít a partra, szeszélyes bőkezűséggel. Az óceán felől déli szelek fújnak.

A régi idők hajótörötteinek, akiket élve megsütött a nap, vagy azoknak a balszerencsés kalandoroknak, akik eltévedtek a vakító homokviharokban, ezek a szelek szolgáltatták a kísérteties gyászzenét.

A szél által létrehozott jelenség a sivatagban megfigyelhető egyik legérdekesebb természeti tünemény: amikor az itteni szél fúj, a dűne szélnek kitett oldala összeroskad, és a leomló kvarcszemcsék olyan hevesen súrlódnak egymáshoz, hogy a dűne szinte robajlik.

Éjjel, amikor a szél lecsillapodik, és a sivatag lehűl, a természet együttérző gesztussal az óceán felől ködöt von a megkínzott vidék fölé. Ilyenkor kísérteties köd lepi be a Skeleton-part dűnéit.

Cikkünk a Reader’s Digest Varázslatos Föld körüli utazás című könyve alapján készült.

• félelmetes hely
• bizarr hely
• afrika
• világjáró
• Utazás