Lehet a legrosszabb dolognak is értelme?

Árbócz Lilla rovatvezető írása

A világ előbb vagy utóbb mindenkit megtör, a megtört emberek viszont épp ott lesznek a legerősebbek, ahol megtörtek.

Mint ahogy a lelki sérülések következtében kialakuló depresszió, a többség számára a megrázkódtatások után gyakran jelentkező, szorongással, rémálmokkal, valamint gyakran a regresszióval és a készségek visszafejlődésével együtt járó poszttraumás stressz szindróma fogalma sem számít ismeretlennek, létezik azonban egy másik fontos jelenség is, mely szoros összefüggésben állhat az életben megélt traumákkal.

Ahogy Ernest Hemingway oly találóan megfogalmazta, a világ előbb vagy utóbb mindenkit megtör, a megtört emberek viszont épp ott lesznek a legerősebbek, ahol megtörtek, ezen elvet alapul véve pedig korántsem véletlen, hogy a pszichológia egyre szélesebb körben, illetve egyre több kutatást elindítva foglalkozik a poszttraumás növekedés jelenségével.

A fogalmat Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun vezette be a kilencvenes évek közepén, azt alapul véve, hogy kutatásaik szerint a traumát átélt emberek jelentős többsége - 90%-ukról is lehet beszélni - számolt be a megrázkódtatás következtében kialakuló növekedés, vagyis pozitív pszichológiai változás valamely aspektusáról.

A poszttraumás növekedés ugyanis nem más, mint az a fejlődés és pozitív irányú tanulási folyamat, mely egy adott trauma révén létrejöhet, legyen szó olyan szomorú életeseményekről, melyeket szinte mindenki átél, betegségről, veszteségekről és gyászról, vagy olyan traumákról, mint az üldöztetés, a háború.

Bár egyértelmű, hogy a tragédiákat, traumákat megelőzni, illetve át nem élni volna a legjobb, a poszttraumás növekedés jelenségének kutatói arra próbálják felhívni a figyelmet, miként lehet úgy feldolgozni mindezt, hogy valóban erősebb, jobb emberekké váljunk általa, csökkentve a történtek értelmetlenségének tudata miatt kialakuló fájdalmat, szorongást és depressziót.

Egy-egy trauma átélése, illetve megélése vízválasztó lehet egy ember életében, olyan átlényegülést jelentő pont, melynek hatására áthelyeződhetnek a fókuszok, átalakulhat az életfilozófia, és megváltozhatnak az emberi kapcsolatok, mindez azonban nem feltétlenül jelent negatív irányt.

Nem véletlen, hogy megannyi megrázkódtatáson átesett számol be arról, hogy pozitív irányba változott a világról és a benne való helyéről, szerepéről alkotott elképzelése, erősebbnek érzi magát, kapcsolatai szorosabbá váltak, képes másként látni a mindennapi konfliktusokat, és sokkal többször ad hálát azért, amije van.

Mindez persze nem jelenti a traumát megelőző állapothoz való visszatérést, mint ahogy a feledéssel, de még csak a fájdalom és a szomorúság eltűnésével sem egyenlő, pusztán tanulás és bölcsebbé válás, mely azonban elvezethet oda, hogy az ember túlnőjön önmagán, és szenvedő, tehetetlen állapotából komoly és előremutató belső teljesítményt alakítson ki.

Megerősödhet az életbe vetett hit, új utak nyílhatnak a spiritualitás felé, új lehetőségekre vetülhet fény, a tapasztalatok által pedig nemcsak a saját jövőbeli krízisek kezelése lehet könnyebb, de akár másoknak is nyújtható segítő kéz.

Egyes kutatások pedig még ennél is tovább mennek: bármilyen furcsán és megosztóan hangzik is, egy izraeli tanulmány szerint a poszttraumás növekedés éveket adhat az élethez, legalábbis szokatlanul nagy, 55 ezer embert jelentő kutatási mintájuk alapján, kiknek bevonásával arra a következtetésre jutottak, mindennek köze lehet ahhoz, hogy a holokausztot túlélők jellemzően tovább élnek, illetve éltek, mint más kortársaik.

Bármennyire is jó lenne azonban azt hinni, hogy a poszttraumás növekedés általános jelenség, sajnos nem univerzális, egyesek megélik, míg mások nem - ez többek között az életkorral, a nemmel, a saját megküzdési stratégiákkal vagy a támogató közeg jelenlétével is összefügghet -, számos szakember hisz azonban abban, hogy tanulható, ha ugyanis nem egyfajta önmagunknak szánt kegyes hazugságként tekintünk rá, akkor nem is válik azzá.

Az emberi szenvedés hiábavaló mivoltának tagadása nem új keletű elmélet, szinte minden vallás megfogalmaz hasonló tanításokat, mindemellett azonban a pszichológiának is létezik olyan ága, mely a szenvedést értékkel és értelemmel ruházza fel.

Előbbit képviselte Viktor Frankl is, a logoterápia atyja, aki őszintén hitt abban, hogy az emberi életnek minden körülmények között értelme van, az örömökben gazdagnak éppúgy, mint a szenvedéssel telinek, abban a pillanatban pedig, mikor megértjük, hogy a szenvedésnek is értelme van, megszűnik szenvedésnek lenni.

Frankl előbbi következtetéshez és filozófiához mások szenvedése mellett sajátján keresztül jutott el, zsidó származása miatt ugyanis koncentrációs táborba hurcolták, csakúgy, mint családját. Édesanyja, édesapja és várandós felesége is ott vesztette életét, mely események, illetve az általa átélt valóság - minderről …és mégis mondj igent az életre! című könyvében is beszámol - olyan súlyos depressziót alakított ki nála, melyből csak nehezen tudott talpra állni. De felállt, az általa létrehozott terápiás módszer pedig megszámlálhatatlan embernek segít azóta is világszerte.

Frankl szerint a szenvedés ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál, és ahogy végül a haláltól, az emberi lét a bajtól válik teljessé. Mindig is fontosnak tartotta azonban hangsúlyozni, hogy ezt a fajta értelmet és teljességet nem nagy életcélokban és nagy ívű tettekben kell keresni, sokkal inkább az élet legapróbb cselekedeteiben és mozzanataiban, nem utolsósorban pedig abban az örök érvényű célban és gondolatban, miszerint a szeretet a legsötétebb órákban is megvalósítható.

„Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük - és nem vesszük észre azokat a tele csűröket, amelyekbe életünk termését elraktároztuk -, a megtett cselekedeteket, a megalkotott műveket, a megélt szerelmeket és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen.” (Viktor Frankl)

Ezt is szeretjük