Magamnak szülök, nem a társadalomnak, és majd akkor teszem, amikor én késznek érzem rá magam

Életem huszonéves nőként embergyerek és férj nélkül.

Régen más világ volt. A lányok 18 évesen férjhez mentek, rá egy évre megszülték első gyermeküket, majd rá még tízet, és éltek boldogan a férjük mellett. A munkájuk a család ellátása volt, főzés, mosás, takarítás, gyereknevelés. Egyetlen férfi mellett éltek le 50 évet, mert válásról nyilván szó sem eshetett. Jobb idők voltak? Talán egyszerűbbek. De én jelenleg ott tartok, hogy nemhogy egy focicsapatnyi pelenkás siserehadat nem vállalnék be, hanem egyelőre még egy csemetére is csak igyekszem felkészíteni a kis lelkemet.

Igen, őszintén bevallom, bármennyire is szeretem a gyerekeket, és imádnék egy szőke, fürtös kislány anyukája lenni, még jó néhány évig nem akarok családot alapítani. Utazgatni szeretnék. Kalandozni. Világot látni. 26 éves vagyok, nem egy matuzsálem, a testem valószínűleg öt év múlva is hasonlóan fog funkcionálni, mint most. Ha pedig nem, hát örökbe fogadok egy szerencsétlenebb sorsú picurt, aki ugyanúgy a családom része lesz, mint ha én szültem volna. Egyelőre pedig a kutyámmal babázom.

Mielőtt megköveznének a kisgyerekes anyukák, nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan, mint a gyereknevelés, de egy hangyányit azért mégis. Van egy kicsi élet melletted, akiért te vagy felelős, akit te nevelsz, akit te ápolsz, ha beteg, te adsz neki enni, ha éhes, inni, ha szomjas, akihez odabújsz, ha magányosnak érzed magad. Az anyai ösztöneimet ez egyelőre maximálisan kielégíti.

Mégis, minden egyes családi ebéden, minden egyes esküvőn, minden osztálytalálkozón nekem szegezik az unásig ismételt kérdéssort: "És mikor mész férjhez? Úristen, már tíz éve együtt vagytok? Akkor lassan jön már a baba is, NEM?"

Hát nem. Én, aki mindig habos-babos esküvői ruhában képzeltem el a jövőmet, ahogy tündérkirálylányként bevonulok a templomba, még nem érzem szükségét annak, hogy egy papírral bizonyítsuk mindenkinek, hogy mi összetartozunk. Persze szeretnék én is férjhez menni, de nem társadalmi kényszerből, vagy mert úgy érzem, kifutok az időből, vagy mert irigylem a régi barátnőim eljegyzési posztjait nézegetni a Facebookon, hanem azért, mert úgy érzem, hogy tényleg azzal akarom leélni a hátra lévő életemet, akihez hozzámegyek. Azután majd jöhet a gyerek is.

De talán ez a legfontosabb közlendőm az egészben, ami az egész világnak szól: magamnak szülök, nem a társadalomnak, és majd akkor teszem, amikor én késznek érzem rá magam. És igen, Mama és Papa, bármennyire szeretlek titeket, ez rátok is vonatkozik, kibírjátok még néhány évig dédunoka nélkül.

Ezt is szeretjük