Angliába költözöm! Most!

Amikor egy álom megvalósul

Hamarosan továbbállok, hogy egy új életnek kezdjek neki. Persze a régit sem felejtem, az adja az irányt.

14 voltam, amikor először fogalmazódott meg bennem úgy igazán, hogy külföldön szeretnék élni. Legalább ideig-óráig. Emlékszem, azt a feladatot kaptuk az akkori osztályfőnökünktől, Éva nénitől, hogy írjuk le, hogyan képzeljük el az éltünket tíz év múlva. Azt mondta, ő elteszi a jövőbeli énüknek címzett leveleket, és majd a tízéves osztálytalálkozónk alkalmával visszaadja nekünk.

Bár azóta egészen sok idő eltelt, még mindig tisztán emlékszem rá, hogy a szinte vakítóan fehér papírlapra meredve azon gondolkoztam reális, tényleg megvalósítható terveket írjak-e, vagy azt, amire igazából vágyom. A kettő ugyanis merőben más volt. Az egyikben olyan dolgok szerepeltek, amik bármelyik ember életét jellemezhetnék: főiskola, bulik, szerelmek és természetesen családalapítás. A másik a nagyratörő vágyaké volt, amelyeket az ember még maga előtt is fél beismerni, attól tartva, hogy ha túl nagyot álmodik, a végén csúnyán arcul csapja a valóság.

Utólag visszagondolva kár volt emiatt aggódnom, az élet ugyanis kezébe vette a sorsomat. Rávilágított arra, hogy nem éri meg túl sokáig halogatni a dolgokat, amit szeretnénk, azt a lehetőségeinkhez képest a leghamarabb meg kell lépni. Hát így történt, hogy itt állok félelemmel teli vágyakozással, és készülök. El, messzire, egy idegen országba, amitől egyszerre remélek mindent. Egy új kezdetet, egy tiszta lapot, ahol bizonyíthatok magam számára, és ahol újra tanulhatok élni, mert jó ideje elfelejtettem, milyen is az.

Újra és újra lejátszom a fejemben azt a pillanatot, amikor elhatároztam, indulok. A felismerés egyszerre volt felszabadító és félelmetes, és alig mertem elmondani még azoknak is, akik a legközelebb állnak hozzám. De megtettem. Elmondtam, hogy most eljött az én időm. Hiába kanyarodott másfelé az életem, most itt az idő, hogy végre megéljem mindazt, amire 14 éves korom óta vagy talán még régebben vágyakozom. Mert bár lehet, hogy a realitás és a vágyott dolgok egészen más irányba mutattak, egyet akkor is tudtam, hogy a ködös Albion az én meseországom.

Nem állítom, hogy könnyű az elválás. Ijesztő, hogy a jól megszokottat valami egészen ismeretlenre kell cserélni. Arról nem is beszélve, hogy a szervezés sem egyszerű. De most érzem először azt, hogy még a sok rossz ellenére is, ami velem történt, nem cserélnék senkivel. Annyira élénken élnek bennem a múlt rideg árnyai, hogy egy pillanatig sem hagynak kételkedni abban, helyesen döntöttem, amikor feladtam az itthoni életemet.

Most vágom a centit, visszaszámolok, és álmodozom, milyen lesz ott, a valóságban, és életemben legelső alkalommal konkrét tervek nélkül sodródom az árral. Ha pedig mégis vannak pillanatok, amikor elérzékenyülök - márpedig szép számmal akadnak -, csak lehunyom a szemem, és azt mantrázom magamban: bármikor hazalátogathatsz, itt mindig várni fognak.

Ezt is szeretjük