Nincs olyan, hogy valami örömteli, de jelentéktelen: felismered egy apróságban a boldogság forrását?

Néha elcsodálkozom, milyen nagy léptekkel siet el mellettem az idő. Szinte fellök, ahogy rohan, és még csak elnézést sem kér érte. Olyan, akár egy figyelmetlen gyalogos, aki után homlokát ráncolva, rosszallón tekint az ember. Legalább intene - de arra sincs érkezése az utcazajos, vége nincs körforgásban, amiben mindennap élünk.

A reggeltől estig, kávéillattól az ágyba zuhanásig tartó kötelességteljesítés, a teherbírásunkkal vívott harcok, az árral szemben úszás állandó kísérőjévé lett a mindennapjainknak, és miközben a lelkünket kitesszük az önmagunknak és másoknak való megfelelésért, boldogok is szeretnénk lenni. A két folyamat egyszerre egymást segítő és egymás ellen dolgozó.

Akárhogy is, ezekben az időkben talán méginkább szomjazzuk az örömöt, és sokszor úgy érezzük, kevés, sőt, egyre kevesebb jut nekünk belőle. De valóban igaz lehet ez? Egy kimerítő napon, amikor épp a pékségben álltam sorba, valaki, bár nem nekem szánta a szavait, megmutatta nekem, hogy akik az örömforrásaik szűkösségére panaszkodnak, mekkorát tévednek.

Mint mindig, friss kenyér illata fogadott a sarki üzletben. Bár rendszerint nincs sor, akkor mégis volt. Gondolataimba feledkezve álltam be egy másik vevő mögé. Épp egy apró termetű idős nénit szolgált ki az eladó, aki kíváncsian fürkészte végig a péksüteményekkel zsúfolt pultot, majd egyszer csak szinte ujjongva felkiáltott:

- Ó, a kedvencem!

Egyszerre zökkentett ki és melengette meg a lelkem. Szinte belesajdult a szívem, milyen aranyosan, gyermeki lelkesedéssel tud örülni egy egyszerű péksüteménynek.

Hétköznapi szavakkal úgy hívjuk ezt, az élet apró örömeire való nyitottság.   Érdemes feltenni magunknak a kérdést: mi is nyitottak vagyunk rájuk? Mert annak ellenére, hogy a kapkodó mindennapokban meg sem látjuk, természetesnek vesszük, elfelejtjük értékelni ezeket, ott vannak, méghozzá tucatjával jönnek velünk szembe mindennap. Olyasmit vágyunk, keresünk és hiányolunk, ami a miénk.

Még mindig az emlékezetemben cseng a néni örömteli hangja. Látom, ahogy felemeli a kezeit és mosolyog a kedvenc péksüteménye láttán. Hosszú évtizedek, megpróbáltatások sora állt mögötte, megélhetett jót és rosszat, talán családban él, talán egyedül. Nem ismerem a történetét, nem ismerem az élethelyzetét, mint ahogy azt sem tudhatom, mi és mikor ébresztette fel benne az apró örömök felé való nyitottságot. Akármi is volt, boldogabb emberré tette.

Mert percekig ugyan, de míg láttam, boldognak láttam, és tudom, hogy ezt annak a manapság sajnos ritka képességnek köszönheti, hogy a legapróbb jónak is tud örülni. Néhány kifliért mentem csupán, de életre szóló jótanáccsal léptem ki a pékségből: nincs olyan, hogy valami örömteli, de jelentéktelen.

• Lélekprojekt