14. nap a kerekesszékben: ennél kellemetlenebb helyzet nincs

Szombat délután óta összeszorult gyomorral készültem a vasárnap reggelre, amikor is megpróbáltam hazautazni.

5 ezer a taxi

Biztos csak az volt, hogy taxival megyek ki a Népligetbe, ha nem így tennék, fél 10-kor kellene elindulnom ahhoz, hogy elérjem a deles buszt. Komolyan, többször is kiszámoltam, mindennel együtt 2,5 órával előbb kellene elindulnom a Nyugatitól: fél óra az út a Nyugatiban lévő buszmegállóig, onnan vagy jön a busz, vagy nem, biztos, ami biztos, fél órával előbb ki kell menni. A 109-es busz nem a Népligetnél tesz le, hanem jóval arrébb. A busszal megyek fél órát, utána legalább még 40 perc az én tempómmal a pályaudvar. Ennyi. Úgyhogy inkább kifizettem azt a 2,5 ezer forintot, amennyiért elvitt a taxi. Ez oda-vissza már 5 ezer forint. Nem kevés.

Soha többé

Az izgalmak ezután kezdődtek. A busz nem alacsonypadlós volt, három kisebb lépcső vezetett felfelé. A sofőr és egy férfi segített: először két oldalt fogtak meg, a hónom alatt, kiemeltek a székből, majd megpróbáltak felvinni, de nem fértünk el hárman a lépcsőn, úgyhogy mondtam, hogy inkább tegyenek le, én meg felhúzom magam a lépcsőn.

Miután ez megtörtént, a sofőr megfogott a bal hónom alatt, felemelt kicsit, én meg megfogtam a kapaszkodót, és abba kapaszkodva felhúztam magam, ezúttal már az ülésig. Így tudtam helyet foglalni. 

A hazafelé úton aztán végig azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe fogok leszállni. A sofőr megint megfog az egyik oldalamon, én meg lecsúszok a kapaszkodó segítségével? Vagy beülök neki háttal és megfog kétoldalt, majd így emel le a földre? De akkor hogy fogom a lábam kiszabadítani?

Apa ölben levisz

Biztos, ami biztos, felhívtam apukámat, hogy legyen a sofőrnek segítség. Apukám kijött, és megmentett, ölbe kapott, és levitt. Szörnyű volt az egész, nem akarom soha újra átélni.

50 ember bámul, miközben két idegen cipel, te meg lógsz, mint egy rongybaba. Aztán - miközben ugyanúgy bámulnak - fel kell húznod magad, erőlködni, stb. És ugyanez van akkor is, amikor apukád, vagy valaki kézben levisz. Kellemetlen, megalázó, kínos az egész. Minden elismerésem azé, aki ezt egynél többször átéli.

És akkor búcsúznék is.

Vége, ennyi

Vége, ennyi volt, kiszabadultam a börtönből. Mert ez egy börtön, hiába is szépítjük. Nem mehetsz oda, ahova akarsz, és abban az időpontban, amikor te akarnád. Előbbiben a padkák és a lépcsők akadályoznak, utóbbiban a teljesen kiszámíthatatlan BKV. Börtön azért is, mert hiába van körülötted ezer és ezer program, amiből válogathatsz, csak a töredékére tudsz elmenni.

Börtön még azért is, mert egy kicsit tényleg kívül kerülsz a társadalmon, én például végig úgy éreztem, mintha valami cirkuszi látványosság lennék. A bámulás egyébként abban a pillanatban elkezdődik, ahogyan emberek közé érsz, és egészen addig tart, amíg vissza nem térsz a négy fal közé.

A gyűlölt négy fal közé...

Korábban elég otthonülős voltam, szóval azt hittem, nem lesz gond, ha sokat kell otthon lenni. Nagyot tévedtem, mert teljesen más úgy otthon ülni, ha közben tudod, hogy ezt a tevékenységet bármikor meg tudod szakítani.

Két hét alatt egyszer hagytam el a kerületet, és nem azért, mert ne lett volna kedvem csavarogni. Hívtak a barátaim, hol a Deákra, hol a Corvin negyedbe, hiába, mert csak az fél óra, amíg eljutok a buszmegállóig. Oda-vissza ez egy óra, pont annyi, amennyi idő busszal elmenni Dömsödig. Ami egyébként 60 kilométerre van, szóval nem egy Deák tér.

Vidéken jobb?

Ha már vidék. Anyukám mesélte, hogy egy ismerőse, aki kerekesszékes, nemrégiben költözött ide Budapestről. Láthatóan megviselte a fővárosban töltött pár év, bezárkózott, depressziós lett. Meg tudom érteni.

Aztán Dömsödre költözött, és pár hónap alatt látványos változáson ment keresztül. Vidám lett, újra viccelődik, leáll az emberekkel beszélgetni. Dömsöd egy nagyon kis falu, pár ezer ember él itt, mindenki ismer mindenkit. Ahhoz, hogy átmenjek egy ismerőshöz, 5 percet kell sétálni, ami székkel 15 perc, ha mondjuk szembe fúj a szél. Ez még mindig kevesebb, mint fél óra a buszmegállóig.

Itt nem bámulnak meg az utcán, mert mindenki ismer mindenkit, így nem fogod magad különállónak érezni. Ráadásul itt nálunk az úton is tudsz közlekedni, mert bár vannak padkák, de olyan kicsik, hogy lazán fel tudsz rájuk ugratni.

Szóval anyukám szerint, ha már választani kell egy kerekesszékesnek, akkor inkább a vidék, és részben én is osztom ezt a vélekedést. Persze más, ha van kocsid, akkor Budapest is elviselhetőbb, bár nem tudom, ki engedheti meg magának azt, hogy autóval menjen mindenhová, például a már annyiszor emlegetett Deákig. Persze azt sem állítom, hogy minden faluban ennyire egyszerű, de nálunk igen.

Ellenérvként lehet azt is felhozni, hogy vidéken nincs semmi. Erre én azt mondom, hogy így legalább nem kattogsz azon, mennyi mindenről fogsz lemaradni.

Egyvalami viszont tényleg nincs a fővároson kívül, ami pedig nagyon hiányzik: munkalehetőség. Hiába tudnék ugyanis bárhová elmenni, ha annyi pénzem sincs, amiből kijön egy kávé. Amit az állam ad, az semmire nem elég, Mészáros Gabi, aki amellett, hogy kerekesszékes, látássérült is, összesen 56 ezer forintot kap támogatásként. Vicc.

Úgyhogy marad Budapest, ami talán majd 50 év múlva lesz olyan, mint az imádott Párizs, ahol nem kín az élet kerekesszékesként. Ahol lift visz le a metróba, ahol a múzeumokat is teljesen akadálymentesítették, és ahol az úton nem fogsz nap mint nap életveszélyes helyzetbe sodródni.

Nagyon drukkolok a kerekesszékeseknek, hogy bírják cérnával, mert a rossz hírem az, hogy mostanában ez nem nagyon fog változni.

Elment 15 milliárd, de nem tudják, mire

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma két hónapra rá, de végül válaszolt arra a kérdésemre, hogy miként áll Magyarországon az akadálymentesítés, de konkrét adatokat így sem tudtak adni. Annyit tudtam meg, hogy rosszul, ráadásul hiába ment el 15 milliárd forint, egyelőre nem tudják, mire költötték. Íme, a válasz.

"Az akadálymentesítési folyamatban az jelent nehézséget, hogy a korábbi támogatások hasznosulásáról semmilyen hitelt érdemlő adat nem áll rendelkezésre. Nem tudjuk - mert átfogó összesítések hiányában nem kimutatható -, hogy az erre a célra eddig uniós forrásból elköltött közel 15 milliárd forintból pontosan hol és milyen közszolgáltatások váltak egyenlő eséllyel hozzáférhetővé.

A 2007-2010-es időszakban - a kormányváltásig - számos európai uniós forrás szolgálta a közszolgáltatások egyenlő esélyű hozzáférésének megvalósítását, ennek ellenére az akadálymentesség messze nem érte el azt a szintet, ami a törvényi határidők leteltével eredetileg várható volt. Ezért a határidők lejárta ellenére az új kormány újabb 8 milliárd forint uniós forrást különített el az akadálymentesítési feladatok folytatására. 



Országos kormányzati és önkormányzati akadálymentesítési felmérést indítottunk. Ennek eredményeként országos, frissíthető adatbázis jön létre, amelyre építve célzottan - ezáltal költséghatékonyan - folytatódhat az akadálymentesítés" - ígérik.

Ennyi.

Köszönet

Bár ez nem Oscar-díj, a blogért mégis szeretnék köszönetet mondani, első körben a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének, akik olyan szeretettel fogadtak, mint még senki, és akiktől annyi segítséget, tanácsot kaptam, hogy azt 15 oldalon keresztül se tudnám felsorolni. Nekik köszönhető például, hogy egy kicsit közelebbről is megismerhettem ezt a világot, és hogy tabuk nélkül beszélgethettem olyanokkal, akiknek az egész életet kerekesszékben kell leélni.

És nekik köszönhető az is, hogy megismerhettem Mészáros Gabit, az egyik legcsodálatosabb embert a világon. Ha rá gondolok, eszembe jut az erő, az akarat, a kitartás, az őszinteség és a kedvesség. Minden, amitől egy ember csodálhatóvá válik.

Köszönet azoknak is, akikkel tényleg tabuk nélkül tudtam beszélgetni, és akik őszintén beavattak a legkínosabb hálószobatitkaikba is. Ti vagytok azok, akiket érdemes megismerni, akikért érdemes tenni valamit, bármit, akármit. Remélem, még ebben az életben megadatik nektek az akadálymentes közlekedés.