Indul az újabb emberkísérlet: ilyen az élet kerekesszékben

Nagyjából egy éve, miután túl voltam az első blogomon, amelyben arra kerestem a választ, hogy mennyire lehet megélni minimálbérből Budapesten, sokan arra kértek, folytassam az emberkísérletet - a címért köszönet az Indexnek.

Ehhez több ötletet is kaptam, visszatérő elem volt a dohányzásról való leszokás, de mondták azt is, hogy csináljam újra a minimálbérezést, csak most már az egy hónapos tapasztalatom fényében. Én meg inkább gondoltam egy nagyot, és úgy döntöttem, hogy valami egészen másba kezdek: beülök egy kerekesszékbe, és megnézem, milyen így az élet. Mivel az ötlet mindenkinek tetszett, kitaláltuk, hogy jövő nyáron startolunk, aztán eltelt tíz hónap, és megkezdtük az előkészületeket.

Az rögtön látható volt, hogy az egy hónapos időtartam a kísérletre sok lesz. Erőnlétileg a béka segge alatt vagyok, az idegeim se a régiek, és ami még szintén nagyon lényeges: ahhoz, hogy biztosan tudjam kezelni a kerekesszéket, legalább egy féléves intenzív gyakorlás szükséges. Ezt viszont csak utólag tudtam meg, így fél év helyett két hónapom maradt erre - munka mellett, ami sok mindent jelent, de intenzív gyakorlást biztosan nem. Lényeg a lényeg, mindent mérlegelve az egy hónapot két hétre csökkentettük. Mielőtt támadnátok emiatt, várjátok meg legalább az első pár napot, én már most látom, hogy azért annyira mégsem egyszerű az élet kerekesszékben.

Ezután megnéztük, hogy mire lesz szükségem. Először is kell egy kerekesszék, amit akkor még tolókocsinak hívtam. Érdekes, de azóta ez a szó most először jutott eszembe, úgy látszik, hamar átáll - fejlődik? - az ember.

De kitől szerezzek? Gugli a barátom, szóval rákerestem a témára, és az első helyen dobta a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének honlapját. E-mailt írtam nekik, melyben elmondtam, hogy mire készülök, és hogy segítségre lenne szükségem, mert fogalmam sincs, hogy kezdjek bele.

A szerencse velem volt, elsőre megtaláltam azt a szervezetet, amely ezután többet segített, mint amennyit valaha is reméltem. Először is meghívtak egy megbeszélésükre, ahol feltehettem a kérdéseimet.

Ez volt az első alkalom, amikor nagyon megijedtem.

"Komolyan gondoltad te ezt?"

- Komolyan gondoltad, hogy belevágsz ebbe? - kérdezték többen. A baj az volt, hogy a hangjukban a segítőkészség mellett némi hitetlenkedést is felfedeztem. Pislogtam, nem értettem, hogy miért olyan nagy dolog ez. Bár az is tény, hogy néha csinálok hülyeségeket, mert nem mérem fel, útközben milyen problémákba ütközhetek.

Az ottlévők válasz helyett arra kértek, üljek bele egy kerekesszékbe, menjek pár kört, majd emelkedjek két kerékre. Amíg ez nem megy, addig bele se kezdjek. Elöljáróban elmondták még, hogy mielőtt megpróbálnám, jó, ha a hátam mögé áll valaki, mert ha rosszul esem, akkor tényleg kerekesszék lesz a vége, és nem két hétre, hanem örökre, például, mert megsérül az egyik csigolyám. Féltem? Igen.

Gyűlölt ellenség 1: a holtpont

Aztán megpróbáltam megtalálni a holtpontot, ami egy afféle szakkifejezés, a lényege: van egy pont a levegőben, ahol a szék biztonságosan megáll két keréken, persze csak akkor, ha közben nem mozdítod meg a tested. Ez minden széknél, minden embernél más. Ugyanolyan, mint amikor a bringával egykerekezel, ott is meg kell találni az egyensúlyt, azt a bizonyos pontot.

Eltelt tíz perc, semmit nem haladtam előre. Rángattam a széket ide-oda, néha sikerült felemelkedtem egy fél másodpercre, de rendre visszaestem. Mivel a türelem se az erősségem, elegem lett, minek kell ez, kérdeztem megint, aztán kiderült, hogy azért, mert tényleg ez az alapja mindennek: például csak két kerékkel tudok majd lemenni egy padkán, amiből van azért jó pár Budapesten. Ha nem így megyek le, orra esem.

Mennyire vagy jó erőben?

Kérdezték azt is, hogy mik a terveim, egész nap a székben leszek? Magabiztos igennel feleltem.

- Mennyire vagy jó erőben?

- Leginkább semennyire.

- A lakásod akadálymentes?

- Ööö…

- A munkahelyeden hány lépcső van?

- ?

- Oké. Tehát, ha nincs elég erő a kezedben, nem tudsz majd átülni a WC-re, az ágyra, és nem tudsz beülni a kádba sem. Ha az ajtód nem elég széles, nem fogsz beférni a székkel, és ha a munkahelyedre úgy jutsz be, hogy lépcsőznöd kell, akkor még durvább a helyzet.

Ezután tudtam meg, hogy egy kerekesszékes bármikor pontosan fel tudja idézni, hogy hány lépcső vezet fel a postára, az orvoshoz, a rendelőbe. A lépcsőre nem lehet felmenni székkel, és ilyenkor két verzió marad: vagy felvisz valaki ölben, vagy te húzod fel magad és a széket. Ez pedig emlékezetes élmény mindenkinek.

Gyűlölt ellenség 2: a lépcső

Először kiülsz az első lépcsőre, aztán összecsukod a széket. Ha ez megvolt, felhúzod a tested a második lépcsőre, majd felhúzod magad után a széket. Aztán megint felhúzod magad, majd megint a széket, egészen addig, amíg fel nem értél. A gond, hogy már három lépcső is iszonyú sok erőt kivesz belőled: a szék nem egy könnyű szerkezet, ahogy az emberi test sem. Mint megtudtam, sokan amiatt sem másznak, mert megalázónak érzik a helyzetet.

Itt megint elbizonytalanodtam. Ahhoz, hogy eljussak a munkahelyi asztalomig, meg kell másznom egy félemeletet. Olyan 10-20 lépcsőről van szó, és az a helyzet, hogy egyelőre a kétkilós mosópor hazavitele is problémát jelent.

Aztán beszélgettem tovább, a technikai dolgokról már kevesebbet, sokkal inkább arra voltam kíváncsi, mennyire szűkíti be az életet az, hogy valaki kerekesszékes. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy kábé semmennyire, mert minden megoldható, csak egy kicsit nehezebben.

Ami még feltűnt, hogy a beszélgetőpartnereimből áradt az életigenlés, érezni lehetett a levegőben. Mosolyogtak, nevettek, és igazából meg is kértek arra, hogy ha lehet, ne csak a negatív oldalát mutassam meg ennek az egésznek. Mint mondták, fontos az akadálymentesítés, és az se túl kellemes, hogy sokszor csak segítséggel juthatnak el bizonyos helyekre, de az életük így is rendben van, persze tökéletesíteni még lehet.

A megbeszélés után nem sokkal levelet kaptam Mészáros Gabitól, aki úgy használja a kerekesszéket, hogy a látása sincs rendben, 98%-ban látássérült, csak foltokat lát. Gabi felajánlott egy széket, elmentem érte, hazavittem, beállítottam a sarokba, és szemeztem vele. A Mészáros Gabival készült interjúnkat, melyben elmesélni, négy évvel ezelőtt, mikor elvesztette a látását, hogyan állt fel, hogyan tanult meg újra mindent, ezen a linken olvashatod.

Nem sokkal később kezdődött el a gyakorlás. A 14 éves gyakorlattal rendelkező Imre vállalta, hogy segít, egyébként őt is az egyesületen keresztül ismertem meg. A Nyugatinál találkoztunk, ahol lakom, hogy legalább a környéken megtanuljam a közlekedést.

Gyűlölt ellenség 3: minden utca lejt, nem kicsit, nagyon

Holtpont nélkül persze semmi nem ment, az úton való átjutás tíz perc helyett fél óra lett, mert a padkák miatt kerülni kellett. A holtpont mellé ráadásul kaptam egy újabb ellenséget, magát az utat, ami oldalra lejt. Igen, minden áldott út oldalra lejt.  

Nem hittem el, és őszintén szólva anyáztam is rendesen, mert emiatt mindig csak az egyik kezemet tudtam használni arra, hogy előrébb jussak, a másikkal irányítani kellett a kereket, hogy ne sodródjam ki. Így viszont a sebességem 100%-ról 35%-ra csökkent, a jobb kezem meg percek alatt elfáradt. Imre erre is adott megoldást: ilyenkor át kell menni az út másik oldalára, mert az a másik irányba lejt, így, ha elfárad a jobb kezem, kihasználhatom a balt.

Egy óra gyakorlás után a fáradtságtól elaludtam, mint egy kisgyerek. Mondták is, hogy az alvással nem lesznek gondjaim ebben a két hétben.

A gyakorlás a szobában folytatódott, az ágy mellett, pontosabban előtte. Imre azt tanácsolta, hogy a holtpont megtalálásához először is keressek egy olyan felületet, amire nyugodtan hátraeshetek, az ágy pedig tökéletes volt erre. Beálltam elé, felemelkedtem, hátraestem, de a holtpont csak nem jött. Ezt játszottam úgy egy fél óráig, aztán egyszer csak hirtelen meglett. Ismétlem, meglett! Végre, az első sikerélményem.

Ám hiába volt meg a holtpont, az eséstől való félelem megmaradt, és a legújabb gyűlölethullám is megérkezett: innentől a padkákat gyűlöltem.

Újabb gyakorlás következett Mészáros Gabival, de akkor már tudtam, hogy amíg nem zakózom egyet, halott az egész projekt, mert addig nem múlik el az eséstől való félelmem. Féltem, amikor egy padkához értem, hihetetlen.

Gyűlölt ellenség 3-4: esés, padkával fűszerezve

Gyakorlásként odaálltam egy padka elé az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, előttem Gabival, hátam mögött a videóssal, hogy legyen, aki megfog, ha esem. Aztán két kerék, ereszkedés, és nahát, leértem, balesetmentesen.

Aztán megint és megint, majd amikor már magabiztos voltam, egy újabb próbálkozásnál kibillentem az egyensúlyból, és a padkáról lefelé gurulva hátraestem. A könyököm lehorzsolódott kissé, de elmondani nem tudom, mennyire örültem.

Megkönnyebbültem, mert annyira nem is volt vészes, és így már nem féltem a padkáktól sem. Gabi egyébként korábban többször is elmondta, hogy az esésbe eddig még senki nem halt bele, de nem hittem el, berezeltem - ráadásul úgy, hogy pár nappal előtte törtem össze magam a bringával, amit meg egy vállrándítással elintéztem.

110

hirdetés

További videók

Első gurulások - A kerekesszék használata

Türelem és kitartás! A látszólag könnyűnek tűnő eszköz használata embert próbáló feladat az első időszakban. 

Dátum: 2012. szeptember 2.

Készítette: Femina.hu

Szóval ez volt két hete, azóta nem ültem a székben, pedig kellett volna, Gabi is figyelmeztetett, hogy gyakorlás nélkül baj lesz, mert a kétkerekezésnek, a padkán való lejutásnak benne kell lenni a kezemben.

Már most fura

Ebben a két hétben furcsa érzések kavarogtak bennem. Amikor a székre néztem, beugrott az utcán az a sok ember, aki megbámult, amikor még a barátaim társaságában a padkán szenvedtem.

Beugrott az is, hogy mennyien akartak segíteni, amire - tudom, hogy hülyeség, de - úgy gondoltam, hogy nem érdemlem meg, hiszen nem is vagyok igazából kerekesszékes, és mi van, ha erre rájönnek, és emiatt majd csalónak tartják az összes kerekesszékest.

És igen, ott volt az is, hogy amíg nem muszáj, nem közlekedem vele.

Ahogy közeledett az időpont, egyre inkább azt éreztem, hogy nem akarom feladni a kényelmemet. Azt, hogy van két lábam, ami működik, és ha úgy tartja kedvem, leszaladhatok a nonstopba, vagy átugorhatok a Westendbe. Macera nélkül, a liftajtó rángatása nélkül, a padkák nélkül, a lejtés nélkül, egyszerűen.

Hogy mégis mi ezzel az egésszel a célom? Egyrészt tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy milyen az élet kerekesszékben. Másrészt meg akarom nézni, hogy áll ténylegesen az akadálymentesítés, amit a közintézményekben 2010-ig kellett volna megoldani, elméletileg - egyébként pont egy erről szóló cikk miatt ugrott be, hogy ez lehetne a következő emberkísérlet. Hogy ez kiderüljön, elmegyek majd egy önkormányzathoz, egy kórházba, megnézek egy kormányablakot, és megpróbálok majd feladni a postán is egy levelet. Az illetékes minisztériumtól kértem adatokat az akadálymentesítést illetően, választ erre a hétre ígértek.

Tolerancia, megismerés

Másrészt pedig a kerekesszékes ismerőseim elmondása alapján sajnos még mindig az a helyzet, hogy a társadalom ufóként tekint a mozgáskorlátozottra, és szeretném, ha ez egy kicsit megváltozna. Mindemellett kíváncsi vagyok arra is, hogy mennyire segítőkészek az emberek.

Ironikus, de a gyakorlás alatt egyedül a mozgáskorlátozottaknak létrehozott (!) Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben kaptam negatív megjegyzést az egyik fehér köpenyes dolgozótól a portán, ami mellett a padkás dolgot gyakoroltuk.

A hölgy ugyanis fintorogva jegyezte meg, hogy jó lenne, ha nem az ajtaja előtt csinálnánk mindezt, mert zavarjuk a munkában. Előtte estem el, szóval biztos a puffanás keltett olyan rezgéseket, amelyek hatására lefagyott a számítógépes rendszer. A puffanás zaja is biztos nagyon zavaró lehetett, már-már elviselhetetlen.

Gyakorlati tudnivalók, egyebek

És akkor jöjjenek a gyakorlati tudnivalók: igen, megpróbálok egész nap a székben lenni, ám mivel az akadálymentesítés a lakásban több százezer forint, a fürdőm meg nem akadálymentes, ezért a zuhanyzást két lábon oldom meg, ahogy a WC-zést is. Nyugi, a toaletten történtekről nem lesz képes beszámoló.

A munkahelyen megpróbálok majd felmászni a lépcsőn - az erő legyen velem -, ha nem megy, segítséget kérek. Mivel a bejáratnál egyedül Ernő bácsi van, aki lassan 90 éves, így ez mindenképp izgalmas lesz. 

Amin eddig változtatni kellett: apróság, de eddig mindig kóddal jöttem be a kapun a lakásba, viszont a kapucsengőt a székből csak úgy érem el, ha a lábam segítségével egy kicsit felemelkedem. Úgyhogy másoltattam kulcsot a kapuhoz, a kulcslyukot ugyanis elérem. Az lesz majd érdekes, ha a lift elromlik: a másodikon lakom, ahová nem 20, hanem 500 lépcső vezet. Az első pár napban lesz segítségem, aki nem tol, hanem csak ott van, és ha borulnék, megpróbál megfogni. Egyedül azért még mindig félek utcára menni a székkel.

Más: remélem, nem kapok sok bántást amiatt, mert belevágtam ebbe a projektbe. Tavaly a minimálbéres blognál többen kritizáltak, mondván, ezzel megsértem azokat, akik tényleg minimálbérből élnek, hiszen én csak egy hónapig csinálom, ők meg évekig. Tulajdonképpen most is ez a helyzet, mentségemre szóljon, hogy a kerekesszékes közösség, amelyet megismertem, támogatásáról biztosított, lelkesítenek.

Bevallom, először én is féltem attól, hogy mit szólnak majd hozzá ők, akiknek egy életet kell leélni a kerekesszékben. De szerencsére tetszett nekik az ötlet, és nem érezték sértőnek. Én meg csak remélni tudom, hogy nem okozok nekik csalódást, és tényleg valami jó sül majd ki belőle.