Nem szeretem, ha valaki azzal jön: "bezzeg az én időmben" - Urbán Andrea és Bozsó Péter a szinkron helyzetéről

Urbán Andrea és Bozsó Péter számos karaktert szólaltattak már meg – többször szinkronizáltak házaspárt is, például a McLoad lányai és Las Vegas sorozatokban, ami egyebek közt azért érdekes, mert a két színész az életben ugyancsak férj és feleség.

Pályájuk kezdetéről meséltek a Feminának, kitérve a szakma jelenlegi helyzetére is.

Bedobták a mélyvízbe

Andrea a Nemzeti Színház stúdiósaként csöppent a szinkron világába. Sok rendező „csemegézett” akkoriban a színészjelöltek között, például Somló Andrea, Zákányi Balázs vagy Juhász Anna, aki elsőként adott lehetőséget Andreának arra, hogy kipróbálja magát ebben a különleges műfajban. Társaival olyan nagy nevek mellett állt a stúdióban, mint Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Sinkó László, Szakácsi Sándor – akik önzetlenül segítettek az új generációnak az első lépések megtételében. A rendezők pedig, akik egyébként szintén nagyon kedvesek voltak, szinte azonnal bedobták őket a mélyvízbe – volt, hogy fülhallgató nélkül kellett mondaniuk a szövegüket, vagyis nem hallhatták a támpontot jelentő vezérszöveget. Azoknak, akiknek jó volt a ritmusérzékük, és persze képesek voltak érzelmeket produkálni, újabb, jellemzően egy-kétmondatos feladatokat adtak, amelyeket aztán egyre nagyobbak követtek.

– Az első komoly munkám a Beverly Hills 90210 volt, amelyben a Donna Martint játszó Tori Spellinget szinkronizáltam. Az amerikai színésznőnek Aaron Spelling producer-forgatókönyv író volt az édesapja, aki minden munkájában adott valamilyen szerepet a lányának – ezek egy részében később szintén én szólaltattam meg őt magyarul. A Büszkeség és balítélet című, gyönyörű drámasorozatban pedig Kitty Bennet voltam – a stúdióban a Mr. Collins magyar hangját adó Mikó István mellett álltam, aki direktorként éppen azon a nyáron szerződetett a soproni Petőfi Színház társulatába.

Belerondított a mobiltelefon

Péter színművészetisként kezdett szinkronizálni. Másodévesen is "partizánkodott", harmadévtől pedig – amikor a főiskola már kiadta a hallgatóit különféle munkákra –, legálisan volt jelen a Pannónia Filmstúdióban. A hangok toborzása akkoriban, 1995 táján ma már elképzelhetetlen módon zajlott:

– A Pannóniából leszólt a gyártásvezető a főiskola portájára, hogy kellene mondjuk holnap délután négykor hat fiú, két lány, másfél órára, tömegre. A kollégisták, akik ott laktak, persze előnyben voltak. Ebbe rondított aztán bele a mobiltelefon, ami – 1995-öt írtunk – egyedül nekem volt az osztályban – édesapámtól vettem meg részletre a levetett készülékét, egyfajta befektetésként.

Szóltam a gyártásvezetőnek, hogy van már saját számom, amin nemcsak engem ér el, hanem az összes osztálytársamat is. Így aztán mindenki járt legalább egyszer a Pannóniában – volt, akinek nem tetszett a szinkronizálás, de jó néhányan rágyógyultak, például Liptai Claudia, Majsai-Nyilas Tünde, Németh Bori, Csöre Gábor, Dányi Krisztián, Fesztbaum Béla, Karácsonyi Zoltán – meséli.

"Büszke vagyok, hogy a sarokból figyelhettem"

– Húsz éve álltam először mikrofon elé a Trópusi hőség című, a karibi térségben játszódó kicsit romantikus, kicsit nyomozós, kicsit verekedős sorozatban. A nemrég elhunyt Haás Vander Péter szólaltatta meg a főszereplőt, mi, főiskolások pedig egy tengerparti koktélbár vendégeit szinkronizáltuk. Nem volt kötött szöveg, improvizálni kellett, de a szinkronban egyetlen apró részlet is rengeteget számít. Olyan, mint a puzzle: amíg csak egyetlen kocka hiányzik, nem raktad ki.

A tömegezés után jöttek az újabb feladatok – szerencsére nem választottak ki túl hamar főszerepre, szépen végigjártam az utat. A Ponyvaregényben például két mondatom volt, mielőtt Jules Winnfield, akit Samuel L. Jackson formált meg, lelőtte az általam szinkronizált karaktert. Gáti Oszkár és Széles László volt a két főszereplő – a mai napig büszke vagyok arra, hogy ott lehettem, és a sarokból figyelhettem, hogyan csinálják.

Színház, sorozat, tanítás

A szinkron azóta is jelen van az életében, ahogy ő mondja, ráérés szerint.

– A Budapesti Kamaraszínház megszűnéséig sokat játszottam, így nem volt könnyű egyeztetni a színház és a stúdiók között, annál is inkább, mert sorozatokat szinkronizáltam, amelyek folyamatos jelenlétet igényelnek. Emellett tudatosan ügyeltem arra, hogy ne vállaljam túl magam, mert az senkinek sem jó: a gyártásvezetőnek kihullik a haja, nekem pedig nem lesz életem. Mostanság pedig még többet dolgozom: benne vagyok a Jóban Rosszban szériában, tanítok Gór Nagy Mária színitanodájában, és most éppen egy fontos bemutatón vagyok túl, szeptember 11-én volt az Erkel Színházban a West Side Story premierje. Az előadás – Novák Péter rendezésében – mindenféle kompromisszumtól mentes: a dalokat operaénekesek adják elő, illetve minden szereplőnek van egy balett-táncos alteregója, én pedig – prózai színészként – prózát adok. Vagyis mindenki azt csinálja, amihez ért – még ha ez furcsa is manapság, amikor például színészek vezetnek műsort és műsorvezetők játszanak.

"Még fel sem vetted a fülhallgatót, már nyomják a gombot"

A szinkronizálás nem könnyű kenyér, sőt, egyre kevésbé az – mindez részben a tömegtermelésre vezethető vissza, részben pedig azoknak az iskoláknak a megjelenésére, amelyek folyamatosan képezik a szinkronszínészeket, miközben magát a színészmesterséget, ami a színművészet ezen válfajának is az alapja, nem tanítják meg nekik.

– Régen a munka megkezdése előtt stábvetítéseket tartottak, így mindenki tudta, miről szól az adott film, és szépen felépíthette a figuráját. Ugyanígy volt próba is – ma ez már jóval ritkább. Felgyorsult a tempó, olyannyira, hogy esetleg még fel sem vetted a fülhallgatót, már nyomják a gombot, és egyik pillanatról a másikra benne kell lenned a karakterben. Van, hogy a szinkronizálás közepén egy éppen megérkező kolléga részét kezdjük el venni, holott egészen máshol tart a történet. Nyilván nem élesben sírunk, vagy éppen hozunk a világra egy kisbabát, de azért mégiscsak elő kell bányászni valahogy az érzelmeket – árulja el a munkakörülményekről Andrea.

A színészek élete a szó szoros értelmében is rohanás, például szinkron és színház között – esetleg egy brazil szappanoperából egy Csehov-darabba ugorva. Aki pedig nincs, vagy kevesebbet van színpadon, nemritkán hat-nyolc stúdióban is megfordul egyetlen nap leforgása alatt, vagy ugyanazon helyszínen, ám rövid megszakításokkal reggeltől estig forgat. Nem is mindenki bírja ezt a pörgést:

– Sok kolléga kényszerül elhagyni a pályát, annál is inkább, mert a film és a színház világában sincs túl sok lehetőség: mindkettő zárt kör, gyakran még castingot sem tartanak, és a szakma nagyobb része is csak utólag értesül arról, hogy készül valami. Számomra óriási dolog, hogy a szinkron révén is gyakorolhatom a hivatásomat – teszi hozzá a színésznő.

A szinkronra szükség van

Mindezek ellenére anyagi tiszteletről nemigen lehet beszélni. A jelenlegi gyakorlat szerint például a szinkronizálásban részt vevők már a szerződéskötéskor lemondanak a jogdíjról, azaz egyszeri ellentételezést kapnak a munkájukért, holott a későbbiek során az adott filmet műsorra tűzi jó néhány csatorna, esetleg DVD-n is piacra dobják. A szinkron-alapszervezet közelmúltbeli megalakulását a színészházaspár a szakma eszméléseként értékeli – végre összefogtak azok, akik együtt csinálják a magyar szinkront, és a jelek szerint kezdenek elmozdulni a dolgok egy jobb irányba, de persze messze még a cél. Holott a szinkronra továbbra is szükség van.

– A feliratozás nem váltja ki a magyar hangot, még akkor sem, ha például a nyelvtanulás kapcsán vannak előnyei annak, hogy eredetiben láthatunk egy-egy alkotást. Én magam is nézek ilyen filmeket, de azt gondolom, a másik oldalnak is meg kell adni a lehetőséget. Hiszen a szinkron rengeteget tesz hozzá, és nem is mindenkinek van türelme például egy latin-amerikai szappanoperahős négy-öt-hat nevét kisilabizálni – fogalmaz Andrea.

"Az ember csodálatos képessége az alkalmazkodás"

A maguk részéről teszik tovább a dolgukat, és képesek meglátni a pozitívumokat a jelenlegi nem túl szívderítő helyzetben. Andrea, mint mondja, örömmel áll elébe minden feladatnak, legyen szó drámáról, sorozatról vagy sitcomról – ez utóbbiak a poénok révén is sok vidám pillanatot csempésznek az életébe, és persze mindenkiébe, aki részt vesz a szinkronizálásban. Különös kedves a szívének egyik legutóbbi munkája, a Kozma Mária által rendezett Krízisben. Az amerikai nagypolitikába betekintést engedő, fekete humorú vígjátéksorozatban Andrea a külügyminiszter hűséges titkárnőjének kölcsönzi a hangját – a szövegek pedig olyannyira pörgősek, hogy a szokásosnál is nagyobb koncentrációt igényelnek a sokat látott színészektől. Néha pedig jön egy-egy művészfilm is, ami igazi jutalomjáték számára.

Péter szerint pedig korántsem lehetetlen alkalmazkodni a mindenkori körülményekhez:

– Nem szeretem, ha valaki azzal jön: "bezzeg az én időmben". Az ő idejében összesen másfél csatorna létezett, esténként egyetlen filmet vetítettek, hétfőn pedig még adás sem volt. Ma már rengeteg csatorna, így rengeteg film közül is választhat a néző. A C-, D-, E-kategóriás alkotásokat is le kell szinkronizálni, így megesik, hogy nem a legerősebb csapat jön össze egy-egy feladat kapcsán. A két korszakot körülbelül annyira felesleges összehasonlítgatni, mint a mai autókat a hetvenes évek Zsigulijával. El kell fogadni, hogy azok az idők elmúltak. Az ember csodálatos képessége az alkalmazkodás – azért vagyunk még itt a földön.

Bozsó Péter

Fotók: TV2, Gór Nagy Mária Színitanoda, http://www.slidersnet.extra.hu, Varga Niki, Bozsó-archív

Urbán Andrea

Fotók: Németh Kriszta, Juhász Gábor
Smink: Kincsesné Gurmai Mária
Frizura: Birgés Kata

A fotók a Benczúr Házban készültek.

• magyar szinkron
• urbán andrea
• bozsó péter
• szinkronhang
• gór nagy mária
• jóban rosszban
• interjú
• sztártéma
• hazai_sztar
• 80 éves a magyar szinkron